A helikopter története és működése:
A helikopter szó a görög helix (csavar) és pteron (szárny) szavakból keletkezett.
Az első elképzelés egy emberszállító helikopterről Leonardo Da Vinciben fogalmazódott meg a 15. sz.-ban, de csupán a 20. sz.-ban, a motormeghajtású repülőgépek után kezdődhetett meg gyártásuk.
Az első irányított repülést Raúl Pateras de Pescara végezte el Buenos Airesben 1916-ban, az első, hitelesen dokumentált, valóban stabil (megismételhető!) repülést pedig 1937-ben egy Focke által tervezett gép hajtotta végre.
Az első stabil, sorozatban gyártott típust Igor Sikorsky tervezte. Az instabilitás, a nagy igénybevételek, az aeroelasztikus problémák miatt a helikopter – bár együtt startolt a repülőgéppel – közel 40 éves késéssel került üzemszerű használatba az ötvenes évektől.
A merevszárnyú gépekhez képest a helikopterek sokkal összetettebbek, drágábbak, körülményesebb a fenntartásuk és kisebb a teherbírásuk.
Jelentős előnyük viszont, hogy a helikoptert a levegőben tartó felhajtóerő megteremtéséhez a helikopternek nem kell viszonylag nagy sebességgel mozognia, mint a repülőgépeknek: a helikopter képes egy helyben függeszkedni, hátrafelé haladni, és mindenek felett egészen kis helyen is le- és felszállni.
A helikopterek egyaránt töltenek be polgári és katonai szerepet, beleértve csapatszállítást, tűzoltást, hajók megközelítését, sebesültek szállítását, rendőrségi megfigyelést, valamint teherszállítást.
A helikopter olyan aerodinamikus légi jármű, amely motor segítségével forgatott szárnyakkal tudja önmagát a levegőbe emelni. Repülési magasságát és irányát nem szárnyakkal és vezérsíkokkal, hanem a forgószárnyak állásszögének változtatásával tudja szabályozni.
A hagyományos, merevszárnyú repülőgépek azon az elven működnek, hogy a gép szárnyai fölött és alatt előrehaladás közben légnyomás-különbség alakul ki, így felhajtóerő képződik. A helikopter ugyanezt a fizikai elvet használja fel, azzal a különbséggel, hogy a rotorlapátokon képződik a felhajtóerő.
A rotor forgatásának a reakciónyomatéka azonban az ellenkező irányba forgatná a helikopter törzsét, ezért többnyire egy kisebb, vízszintes tengelyű hátsó rotort is használnak, ami ellensúlyozza a forgatónyomaték hatását, a másik mód az ellentétes forgás kiküszöbölésére, ha két egymás fölött, mellett, vagy mögött elhelyezett, ellentétes irányba forgó rotort alkalmaznak.
Természetesen a helikopternek is irányíthatónak kell lennie. Ezt a problémát repülőgépeknél viszonylag könnyen meg lehet oldani vezérsíkokkal és kormánylapokkal, amik a légáramlat elterelésével megváltoztatják a haladási irányt. A helikopternél sajnos a kis sebesség miatt ez nem elégséges megoldás.
A helikopter függőleges tengely körüli elfordulását a farokrotor állásszögének változtatásával lehet elérni. A duplarotoros gépeknél ezt a hatást a két rotor állásszögének eltérő változtatásával érik el. Ezeknek e vezérlése a pedálokkal történik.
(A Notar egy olyan különleges megoldás, amelynél a farokrotor aerodinamikai funkcióját a farokrészen, szabályozhatóan kifújt levegő látja el.)
A helikopter megdöntéséhez (előre, hátra) és az oldalazáshoz a rotorlapátokat az egyik oldalon megdöntik, megváltoztatják az állásszögét, így az egyik oldalon nagyobb lesz a felhajtóerő, mint a másikon. Ezt az eljárást ciklikus állásszög-szabályozásnak nevezik, melynek vezérlő eleme a ciklikus kar, azaz a pilóta előtti botkormány.
A helikopter irányításának harmadik eszköze a pilóta bal kezével működtetett kollektív kar, amely az összes lapát állásszögét egyszerre változtatja, szabályozva ezzel a lapátok vonóerejét. A helikopterek rotorjait egy adott fordulatszámra tervezik, és ettől csupán néhány százalékkal szabad eltérni.
A helikopter bár motor meghajtású jármű, képes a lapátok lendületét valamint a lefelé irányuló mozgást kihasználni, ilyen esetben a rotor magától, mintegy „szélmalomként” fog forogni. Ezt a módszert/jelenséget autorotációnak hívják, aminek köszönhetően a helikoptert nem működő hajtóművel is biztonságosan a földre lehet irányítani.
A rotoragy működése: